Milbacher Róbert soraival búcsúzunk

Éva néni emlékére

Élnek köztünk emberek, akikről valahol, a szívünk mélyén sejtjük, hogy nem közénk valók. Igazából azt nem is tudjuk megmondani, hogy miért mások, mint mi, egyszerűen csak érezzük. Eleinte talán azt gondoljuk, hogy olyan különcfélék, de kis idő elteltével rájövünk, hogy nem különcök ők, hanem különlegesek. Nem mintha ki akarnának tűnni bármivel is, vagy meg akarnának botránkoztatni bárkit is. Egyszerűen csak mennek az utcán például éppen a könyvtár felé lila kabátjukban, kötött sapkájukban, lassan, meg-megállva, hogy mondhassanak egy-egy jó szót annak, aki éppen szembejön velük.

Vagy ha úgy alakul, fölemeljék, aki elbotlott, betakarják, aki fázik, enni adjanak annak, aki éhes.

Ezek az emberek azért vannak köztünk, hogy kijavítsák a teremtés hibáit.

Nem angyalok ők, nem bűntelenek, és nem tévedés nélkül valók. Mert ha hibátlanok volnának, ha maguk nem botlottak volna meg, ha nem fáztak volna soha, vagy ha nem ismernék az éhséget, akkor nem tudnák, hogy mire van szükségünk, hogyan lehet rajtunk segíteni. Mitől szenvedünk mi, akik gyengék és esendőek vagyunk. Nem tudnák, hogy miként igazítsák ki, ami elromlott a teremtésben. Többek ők, mint az angyalok, mert nehezebb dolguk van: el kell elviselniük az emberi lét fájdalmát, és persze örömét is, ugyanakkor fölül is kell emelkedniük mindezen, azért, hogy segíteni tudjanak, mert segíteni akarnak.

Mert az a dolguk, hogy folyton emlékeztessenek arra bennünket, hogy az ember – legyen az hívő vagy hitetlen, gazdag vagy szegény, cigány vagy magyar, buta vagy okos – az Isten képmására teremtetett.

Köztünk is élt egy ilyen ember. Mi úgy hívtuk: Éva néni. A mi szótárunkban ez lett az ember neve.

Nem csupa nagybetűvel, hanem csak így egyszerűen, minden hivalkodás nélkül, ahogyan élt. Csöndesen, olykor, ha éppen arra volt szükség, persze nem csöndesen, de mindig arra tanítva minden egyes tettével és mondatával, hogy hogyan lehet ember az ember. Hogyan lehet esendőségével együtt is méltó az istenarcúságra.

Most hogy elment – el akart menni, mert akár tetszik nekünk itt maradottaknak, akár nem, ezek a különleges emberek is elfáradnak – ugyan elárvult a könyvtár: soha nem fogjuk érezni többé a sülő almahéj illatát, ahogyan összevegyül a könyvek semmihez sem fogható szagával. Ugyan elszíntelenedett az utca: soha nem billeg majd rajta a lila kabát, hiába is keressük a tekintetünkkel. Viszont biztosak lehetünk benne, hogy lilába borult és sülő almahéjtól illatos a Mennyország. És abban is biztosak lehetünk, hogy azért lesz egy-két keresetlen szava az Istenhez is, mert annyi még a kiigazítani való, annyi még a teremtésben hiba, hogy ezt nem hagyhatja szó nélkül odafönt sem.

Itt lenn már ő sem bírta tovább. Törékenyen, elfogyva, szenvedve költözött át egy olyan világba, ahol értünk itt maradottakért pörlekedhet már az Úrral magával. Mert lehet, hogy elfáradt, ahogyan összeroppant a romló test és az anyag súlya alatt, de biztosak lehetünk benne, hogy nem fáradt bele a teremtés kiigazításába.

Azzal a tudattal mehetett el, hogy ha ő már idelent nem is tehet többet, de a helyébe lépnek majd mások. Úgy hagyott itt minket, hogy nem ő a mi halottunk, hanem mi vagyunk az ő élői. Mi, akik szellemi gyerekeiként megtanulhattuk tőle, és pontosan meg is tanultuk, hogy hogyan maradjunk emberek minden körülmények között.

Nem tűnik nehéznek a lecke, pedig semmi nem nehezebb ennél. Csak annyit kell tennünk, hogy fölemeljük, aki elbotlott, betakarjuk, aki fázik, és enni adunk annak, aki éhes. Vagy ha többre nem telik, mondunk egy jó szót annak, aki szomorú vagy elkeseredett.

Isten nyugosztalja, drága Éva néni!

Milbacher Róbert